Veronikamese

Jean Loup Trassard: Rana, a menta

Minden éjjel a síkságon ló vágtatását hallották az úton.
Akik nem tudtak aludni és hallani akarták, ágyukban nyújtózkodva nyitott szemmel, egyszer egy hónapban hallották a paták dobogását.
Az ágakkal befedett, lyukakkal és víztócsákkal teli utakra sötétség borult.
A csendes tanyák rejtve lapultak a fák alatt és a szalmakazlak mögött, háttal ezeknek az utaknak. Az éjszakában a hold fuldoklott az ítéletnapig tartó ködben, elhomályosítva a mezőket, a tanyákat és az ösvényeket is.
A ló dobogásának hangja mindig a házak között haladt át, zajt keltve az utakon.
Hallani lehetett, hogy a paták nekiütődtek a köveknek, vagy gyakran elmerültek a sárban.
Clément Lérot, aki egyedül lakott egy kis tanyán a mező közepén, gyakran kijárt éjfél után orvvadászatra: kirakta a csapdákat , rákokat fogott, figyelte a vadállatokat és egy kicsit az embereket is. Már régóta nyomára akart bukkanni a lónak, és ki akarta kémlelni a lovast.
Várt.
De még nem hallott semmi zajt, vagy a galoppozás messze volt, nagyon messze, és a sápadt hajnal beszivárgott a füvek közé mielőtt közelebb ért volna.
Mégis egy éjjel, amikor Clément Lérot futva közeledett megfigyelőhelyéről, zajt hallott, megfordult és hirtelen megragadta a ló kantárját abban a pillanatban, amikor az keresztül akart vágtatni egy pocsolyán a zuhogó esőben.
Egy szürke ló volt, fürge de szilaj. Majdnem elfogta,miközben a hátán kereste a kantárt, de nem látta sehol. Az éjjel nagyon sötét volt. Közelebbről megfigyelve azt hitte, felfedezett valamit a nyergen:
-Egy béka!-mormogta meglepetten inkább, mint félve.
-Hogyan, egy béka?Nézz a lovam alá és meglátod, ki vagyok.- válaszolt neki egy női hang.
Clément Lérot lehajolt, de nem látott semmit a ló alatt, csak a vizet és az út sáros pocsolyáját.
Ahogy a tekinetete visszasiklott a nyeregre, a ló oldalán meglátott egy nyersbőr csizmát.
Közben továbbra is tartotta a ló ficánkoló fejét, de másik kezével lángra lobbantotta öngyújtóját, ami kis fényesseget adott, de a szél rögtön el is fújta, és pillanatnyilag csak a fiatal hölgy árnyéka tűnt elő.
Clément Lérot nyugtatni kezdte, hogy ne féljen és elmondta, hogy őt Clément-nek hívják.
A hölgy nem mondta meg a nevét, csak ennyit:
- Eltévedtem.
Clément felajánlotta, hogy magával viszi a házába reggelig, s mivel a hölgy nem válaszolt, vezetni kezdte a lovat.
A rövidebb úton mentek, az ösvényen, amely teljesen be volt nőve fűvel.
Pirkadat előtt érkeztek meg Clément Lérot házához, mely megbújt a mályvarózsák és csillagfürtök között, valamint a borostyán alatt, ami teljesen körbefonta a kéményt.
Bevezette a lovat a kis, szénával teli istállóba, de pár nap múlva a két tehén már nem lakott együtt vele, zavarta őket a mocsárszag.
Clément boldog volt, hogy a fiatal hölgy a házában maradt.
Nagyon szépnek találta: szőke volt,zöld és barna ruhában.
Állandóan vele foglalkozott, annyira,hogy nem is vadászott és halászott többé.
Csak azért ment el hazulról, hogy élelmül szárnyast és nyulat hozzon, azért,hogy kivigye a teheneket a legelőre vagy megfejje őket.
Úgy látszott, a fiatal hölgy szereti a kertet, ahol sokféle zöldség volt, saláta és friss zöldséglevelek, és ahol nagy pillangók szálldostak.
Esténként gyakran ült a forrás közelében. Sohasem szólt, a lemenő napot nézte és Clément Lérot miközben a vízből merített, látta, hogy a fiatal hölgy szeme aranysárgán csillogott.
Nem tudta, mire gondolhat a hölgy, ennek ellenére nyugodtnak érezte magát a közelében.
Egy meleg nap után az éj elhozta a ház köré a vidék minden illatát.
Ekkor a fiatal hölgy azt mondta Clément Lérot-nak:
- Szeretném, ha elutaznánk az otthonomba, ha velem jönnél.
Mihelyt elfogyasztották a vacsorára szánt tejet, kenyeret és salátát a ház előtti padon, Clément Lérot felszerszámozta a lovat, azután segített a hölgynek nyersbőr csizmáit a kengyelbe illeszteni.
Megállapította, hogy a kengyelek bizony berozsdásodtak, elhasználódtak, mindamellett fényesek maradtak…
A lovas olyan régen lovagolt volna rajta?
Clément Lérot rátette a kantárt a lóra.
Ez többé már nem azért történt, hogy ő vezesse a lovat, ellenkezőleg, azért, hogy kövesse őt, mert a fiatal hölgy azt mondta, Clément-nek egyedül kell visszatalálnia az útra.
Azon az éjszakán tehát, az ösvényeken és mezőkön mentek át, lehajoltak a tüskés szederbokrok elől és átkeltek a patakokon is.
A fiatal hölgynek néha védenie kellett az arcát, kétségtelenül azért, nehogy az ágak belecsapódjanak, vagy meg ne sebezzék a tövisek.
Clément Lérot és a ló belemerültek a sárba, ezért vissza kellett hátrálniuk.
Ekkor fedeztek fel egy ösvényt a bokrok, nád és éles fűszálak között, ami magasabban volt, mint ők.
Végül elérkeztek egy sekély tavacskához, és belegázoltak a körülötte lévő vízbe, a sűrűn növő nádszálak és tavirózsák levelei közé.
Clément Lérot elengedte a kantárt.
A háta mögül a fiatal hölgy hangját hallotta:
- Íme itt van az otthonom.
Clément visszafordult és egy békát látott beugrani a vízbe, miközben egy nagy szürke patkány becsúszott a nád közé.
Azután semmi.
A víz nem volt mély, Clément Lérot előrelépett és gyorsan lehajolt.
A béka egy pillanat alatt eltűnt.
Clément leguggolt a vízbe, amiben a születő nap kezdett tükröződni.
Semmi sem mozgott még, kivéve egy ottmaradt kis gyapotcsomót, ami lassan távolodott a víz felszínén.
Clément Lérot abban az órában lépett be a mocsárba, amikor a madarak repkedni kezdtek.
Átvágott a fák között, a folyóvíz megmutatta neki az utat hazafelé, s este érkezett meg, csak este…
Nem volt olyan elégedett, mint a tehenei és az elkövetkezendő napokban még a macskája is úgy találta, hogy alig szól egy szót is.
Aztán mégis folytatta az orvvadászatot, felforgatta a fekete köveket a patakokban, keze ugyanúgy beakadt a tövisekbe, mint régen.
A tanya lakói álmaikban többé nem hallották a lódobogást, legalábbis nem voltak biztosak benne.
Clément Lérot gyakran tévelygett a mocsárban fészekkeresés vagy varsafoltozás ürügyén.
Látott békákat, megpróbált közelebb menni hozzájuk, hogy beszéljen velük.
Kifaggatta aranyszín szemüket.
És azok, akik véletlenül meglátták őt a fű közé bemenni, portól és iszaptól foltos arccal, hangosan is gúnyolódtak rajta,hogy lám még mindig békákra vadászik…
mert nem tudták…
Éjjelenkén Clément Lérot hallotta.
Azt hitte,dobogást hall, de észrevette, ez valójában a saját szíve, amit dobolni hall.

(saját fordítás)
(ma traduction)