Naplemente a Loire-nál
Októberi este volt, csodálatos és nyugodt.
Néhány fa félig már elhullatta leveleit, a távolban két folyópart tűnt fel és a Loire-ban tükröződő ég. Nem volt ott semmi más, egyedül az égbolt
és az ámbrazöld víz összekeveredve a szürke és mályvaszín alkonnyal.
Végtelen nyugalom borult a világra.
A széles folyó anélkül hömpölygött, hogy remegés vagy fényjáték járta volna át a felszínét… az eget mutatta meg, átlátszón és légiesen.
Hatalmába kerített minden fényességet és eddig nem ismert módon tükrözte vissza, még tisztábban, még pontosabban, mint maga a fény.
Ez volt a Loire. Úrnője valamennyi ott töltött órának,a holdfény tükrének, és a csillagokkal telt éjszakának, az áprilisi reggelek rózsás ködfátylainak, a tiszta felhőknek, amik átszelték a haldokló szeptembert, a nyár felhőin átszökő nap hosszú nyílvesszőinek; ő tartotta hatalmában a nyugodt vízfolyamban pillanatról-pillanatra elenyésző estét is, amit csendben húzott magával az éjbe.
Rémi érzései nyugtalanul kavarogtak. Bár nagyon szerette az alkonyati Loire-t, mégis a róla való emlékezéstől nehéz lett a szíve.
Tudta, a Loire veszélyes és hűtlen, bágyadtságában és dühében is rossz a férfihez.
Tudta az összekavart, feldúlt homokot is, ami a tócsákban halmozódik fel és ami szüntelenül vándorol a tenger felé de soha nem ér oda, a jégtáblákat, amik meglepik a gyanútlan hajósokat annyira hirtelen, hogy a tengerészek csáklyája összetörhet, olyan erősen, hogy a teherszállító hajók is felborulhatnak az összeütközéstől, a jégzajlás zabolátlan mennydörgését, amik nekiütköznek a hajók oldalának, a medréből kiáradt folyóvíz partot alámosó emelkedését, ami agyonhajszolva megrohamozza a völgyeket.
(saját fordítás)
(ma traduction)
És íme az eredeti szöveg:
Et voilá,c'est le texte original:
La Loire crépusculaire
C’était un soir octobre, magnifique et tranquille. Quelques branches défeuillées à demi, les deux berges tout de suite lointaines et la Loire reflétant le ciel, il n’y avait rien que cela; rien que le ciel et les eaux d’ambre vert qui se mêlaient au couchant mauve et gris.
Un calme infini s’épandait sur le monde…
L’ample rivière coulait sans un frisson, sans une moire…Elle reflétait le ciel, plus transparente, plus aérienne que lui. Elle prenait toute la lumière, et elle la mirait en une chose inconnue, plus limpide, plus précieuse encore que la la lumière.
C’était la Loire. Maîtresse de toutes les heures qui passent, miroir des clairs de lune et des nuits pleines d’étoiles, des brumes roses des matins d’avril, des nuages fins qui raient les couchants de septembre, des longues flèches de soleil dardées à travers les nuages de l’été, elle prenait ce soir-là qui passait et d’instant en instant, au fil de ses eaux tranquilles, elle l’entraînait doucement vers la nuit.
Rémi sentait cela confusément. Il adorait la Loire crépusculaire; mais les souvenirs qu’il avait d’elle se levaient dans le soir; et son coeur était lourd. Il la savait dangereuse et perfide, mauvaise à l’homme en ses langueurs et ses colères. Il savait les sables tourmentés, qui roulent, qui s’amoncellent et se culbutent dans les mouilles, qui marchent vers la mer et ne s’arrètent jamais; les glaçons qui surprennent les bateaux, si durs que les gaffes des marins ne peuvent les briser, si lourds que les chalands chavirent à leurs chocs; les débâcles tonnantes cabrées contre les piles des ponts; les crues monstrueuses qui affouillent les levées, les ébranlent et les crèvent et se ruent par les vals.
(Maurice Genevoix, Rémi des Rauches, Flammarion,Paris.)
(Photo:Mike Goss)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése